Ma olyan mosolyfakasztó történet esett meg velem, hogy még a hajnali fél négyes időpont sem tántorít el tőle, hogy belekezdjek. / Azt nem garantálom, hogy még ma be is felyezem. ;o) /

Amint az ausztráliában lenni szokott, vagy legalábbis velem elég gyakran megesik, beszélgetőpartnereim, ma a La Cita étterem vendégei, megpróbálják kitalálni, hogy honnan van az akcentusom. Ez már alap történet, és ugyebár mind dél-amerikai étteremben nem csoda, hogy valami hasonlót próbálnak beazonosítani. Legutóbb például megkérdezték:
-Kolumbia?
-Nem, európai ország.
-Peru?
Eddig ez vitte a pálmát, de ma újabb trónkövetelő érkezett.
Beszélgetés a következő:
-Találgatunk a barátnőimmel, hogy melyik országból jöhettél az akcentusod alapján.
-És, milyen következtetésre jutottatok?
-Francia?
-Nem, de legalább a kontinens megvan. Annyit segítek, hogy Kelet-Európa.
-Portugál?
-Nos, ennél kevés nyugatabbit mondhattál volna. Keletebbre.
-Málta?
-Még mindíg nem.
További öt próbálkozás.
-Skandináv ország?
-Nem.
-Finn?
-Szerintem ez skandináv ország, tehát nem.
-Norvég?
-Ok, segítek. Felsorolok néhány országot körülötte, hátha az segít. Csehország, Szlovákia, Ausztria, Ukrajna, Románia, volt Jugoszlávia.
További teljesen értelmetlen próbálkozások.
-Ok, leírom a saját nyelvemen az ország nevét és adok fél órát, hogy felhívjatok bárkit, aki segíteni tud.
Leírom, hogy "MAGYARORSZÁG". Természetesen döbbent csend, de ez nem is csoda.
Fél órával késöbb panaszosan közlik, hogy felhívtak vagy négy ismerőst, de még mindíg fogalmuk sincs, hogy mi lehet az ország. Ez is tipikus. Otthon mit csinálnál, ha nem tudsz ilyesmit? Felhívod a "Mi a manó?"-t, vagy más néven "Mi a szösz?"-t, a különleges tudakozót, mint ahogy mi is tettük, mikor ki akartuk deríteni, hogy mi vagy ki is az a Hétszűnyű Koponyányi Monyók. Adtunk is munkát az éjszakai ügyeleteseknek, de 20 perc alatt megtudtuk, hogy a Fehér ló fia című mese egyik szereplője. Ha meg ennyi sütnivalód nincs, akkor legalább olyat hívj fel, akinek van térképe és a körülötte levő országok alapján beazonosíthatja kis hazánkat. A beszélgetés folytatódott:
-Tudok, még valami támpontot adni?
-Rendben, leírom a főváros nevét.
"Buda......"
Felcsillanó tekintet.
-Csak nem Budapest.
-De igen. Szóval melyik ország az?
Örömittas arckifejezés, a tudás birtoklásának boldog tudata.






Bocsi a hatásszünetért. ;o))











-Nepál?
-Ezt most, hogy találtad ki? Nepál fővárosa Katmandu. Inkább megmondom, Magyarország.
-Pedig ezt mondani akartam.
Tehát, most ez a csúcstartó, de szerintem még ezt is lehet fokozti. Az már csak hab a tortán, hogy következő körben még egy kis poént is megengedtek.
-Tudod, mielött megrendeltük az ételt, azt hittem magyar (Hungarian) vagyok, de csak éhes (hungry) voltam.
Fél perc néma csönd.
-Tudod, hungry, hungarian.
-Ja, hogy ez egy vicc volt. Bocsi, még sosem hallottam, azért nem értettem meg először.
Mindez olyan csodálkozó arckifejezéssel és hangsúllyal, hogy az asztal többi tagja hangos nevetésben tört ki.
Annak ellenére, hogy nem voltak földrajzból valami okosak, az ilyen asztalokat szeretem, mert nyitottak és jót lehet velük, rajtuk mókázni. Az már csak egy kis extra, hogy a 9 fős, kihangsúlyozom, AUSZTRÁL asztal $25 borravalót hagyott. Ez azért érdekes, mert itt nemzeti sport 0 azaz nulla borravalót hagyni. Ez azonban még mindíg jöbb, mint amikor egy nagy számlára $1-2-t akarnak adni, mert a semmire legalább rá lehet fogni, hogy ausztrálok. Mellesleg akkor is nulla borravalót adnak, ha külön megköszönik, hogy milyen jó volt a kiszolgálás, megölelnek, puszilgatnak, de borravalót nem adnak. Ennyiben azért jobb a felszolgálás otthon, bár ott elég nehezen tudom elképzelni, hogy a $15, körüli órabért lehessen megkeresni (akár nettóban is).

Most csak ennyi, de, ha így haladok, lesz még folytatás.

Mellékesen megemlítem, hogy meglátogatta a La Citát az engedélyeket ellenörző szervezet. Volt egy kis para, mert az emeleten, melynek befogadó kapacitása a papírok szerint 180fő, "kicsit" több vendég volt. Az ellenőrök szerint 300, a főnökség szerint max 220fő. Végül is teljesen mindegy, de hajnali fél egykor bezáratták a helyet.. Holnap, reggelre vagyok beosztva. Remélem, nem kelek fel potyára. ;o)

Szeretném kicsit gyakoribbá tenni a bejelentkezéseimet, de annyira kevés időm van az írásra, hogy az már elekeserítő. Mindegy, a lényeg, hogy megint írok és van akit elszórakoztatok és van akinek csak a postaládáját töltögetem, mert levél nem nagyon érkezik.

Gondoltam, nem szakítok a hagyományokkal és írok egy keveset munka témakörben. ;o)
Pillanatnyilag felhagytam az ügynökségekkel való dolgozással, de van néhány történet, ami velük esett meg és nem szabad kinagyni.
A legsúlyosabb eset egy súlyos parti volt, melynek során a 21. szülinapját ünneplő hölgyeményt a saját édesanyjának gondoltunk. A teljes személyzet nemzetiségtől és vallási hovatartozástól függetlenül tett néhány észrevételt. A legjobbakat megosztom veletek, bár biztos lesz aki szerint ez bunkóság, akkor ez elkerülhetetlen volt. A teljességhez az is hozzá tartozik, hogy a család minden tagja verte a 150kg-ot, kivétel a 9 éves hugicát, aki alig nyomott többet a becslések szerint, mint 110kg. A szülinapi torta egy barbi volt körülölelve marcipánnal. Kicsit irónikus volt. Tehát a megjegyzések:
"Közölték vajon velük, hogy a Luna Park ezen része cölöpökre épül? Biztos van súlyhatár."
"Ha netalántán belezuhanunk az öbölbe, mentsétek meg a bálnákat!"
"Kamionnal jöttek?"
"Vágjatok nagyobb ajtókat."
A következő kettő az RSA (helyi alkoholfogyasztást limitáló szabályozás) és az esküvők összefüggéseit taglalja. Az első esetben már előre kalkulálható volt a probléma, bár nem teljesen a várt formában érkezett. A vendégek bejövetele elött a szervezők egy üveg Whiskey-t tettek minden asztalra, aminél általában tizen szoktak ülni. Ebből kapásból számolható, hogy mindenkire két-három feles néven futó 30ml-es adag jön ki. Nos, az örömapa gondolta, hogy rendesen megünnepli az esküvőt, hiszen nem minden nap megy férjhez a pici lánya. Torok nem maradt szárazon, nekünk viszont szem nem maradt szárazon, ugyanis annyira sikerült eláztatnia magát, hogy a kanapén sem bírt feküdni, amire segítséggel került. A supervisor természetesen nem szórakozott annyira jól, mivel itt nem igazán lehet ittas embereket kiszolgálni és amennyiben ez történik akár $5000 is lehet a büntetés (egyénenként). Mindegy, az eset ugyan szomorú, de a kutyapózban nyögdécselő, mászkáló örömapa elég mókás látványosság volt a többi rendezvény résztvevőjének számára is.
A második esetben a menyasszonynak sikerült úgy a pohár fenekére nézni, hogy elhasalt a táncparketten. Megesik az ilyesmi, ha úgy iszod a vodkát, mint a vizet. Szóval az elhasalás után odajött néhány közeli ismerőssel a bárhoz, hogy leöblítsék az ijedelmet. Mire közöltem, hogy nem szolgálhatom ki, mivel ez az RSA. Erre mosolyogva bemutatkozott, hogy ő a menyasszony és ő pedig inni akar. Gondoltam veszem a lapot és bemutatkoztam, hogy én pedig a báros vagyok, aki nem ad neki inni. Ez a bemutatkozósdi még vagy háromszor lezajlott, mire nagy nehezen egy pohár víz társaságában elsétált a bártól. Egy perc múlva megjelent a társaság egyik tagja, hogy vodkát szeretne. A munkám része, hogy megjegyzem, hogy ki mit iszik a hatalmas, néha már öt italt is felsorakoztató kínálatból ezért rákérdeztem, hogy miért váltott a pezsgőről vodkára? A barátnőjének lesz. Ok, de ha a menyasszonynak adod, kidobatlak. Persze, tudja a szabájt. Öt perc múlva jön vissza, hogy szeretne még egy vodkát. Mondom neki, hogy elég érdekesnek találom, hogy a menyasszony elött ott díszeleg az üres vodkás pohár. Nem tud véletlenül valamit róla? Erre röhögve közli, hogy lehet, hogy rossz volt. A röhögés csak addig tartott, amíg a biztonságiak ki nem vezették. Na, nem nekem van ilyen hatalmam, hanem a Licence manager állt a pultnál, mikor a kis beszélgetésünk zajlott, aki egy hanyag mozdulattal jelzett a biztonságiaknak, akik szépen kitessékelték az urat. Nekem tetszett. ;o))
Az ausztrálok sörfogyasztására jellemző, hogy a mai napig nem tudom megszokni, hogy kiöltözött hölgyek üvegből isszák, vedelik a sört. Ezért is okozott nagy meglepetést, hogy egy rendezvényen majdnem minden hölgy borozott és aki sörözött, a férfiakkal egyetemben, pohárból tette mindezt. Teljesen Európában éreztem magam.
Nagy általánosságban eluralkodott a fejetlenség és az unalom a Luna Parkos rendezvényeken, ezért is döntöttem a mellett, hogy megpróbálok másik munkárt keresni. Azért az is hozzátartozik, hogy ismét Mikivel dolgozhatom és meghívtak, hogy dolgozzam a La Cita nevü latin, dél-amerikai étteremben. Egy virtuális sétát ti is tehettek a www.lacita.com.au webcímen. Szóval ez az új munkahelyem és remélem, hogy sikerül egy jó szerződéssel náluk is maradnom. A személyzet jó, csak gyakran cserélődik és pillanatnyilag az egyetlen felszolgáló vagyok, akinek van tapasztalata vagy legalább elképzelése, mi zajlik a éttermi részen. Ez kicsit fárasztó, de segíthet egy jó szerződés kicsikarásában.
Itt esett meg egy reggel, hogy egy kedves, ázsiai nénike elémtoppant és mondott valami érthetetlen szót. Gondolta, hogy az én angolommal lehet probléma és közöltem, hogy nem igazán értem. Ezt még kétszer eljátszottuk, mire elsétált és a turistákat, valamint a vendégeket kezdte el kérdezgetni, akik szintén értetlenül néztek rá. Megoldandó a problámát odasétáltam egy papírral meg egy tollal, hogy lehet, hogy velem van a baj, de ha leírja, hogy mit keres, lehet, hogy tudok segíteni. Na, leírta. Nem lettem okosabb, mert mindezt kínaiul tette. Úgy nézek én ki, mint egy kínai? Látva értetlen arckifejezésemet, további két betűt vetett a papírra: WC. Ez már segített, hogy kitaláljam, mit is szeretne.
Az utolsó kis történet annyiban tartozik a munkához, hogy néhány kollégát búcsuztattunk, mikor is hajnali kettő körül úgy döntöttem, hogy nekem ennyi elég volt és kisétáltam a Darling Harbour közelében, egy kis utcában hagyott kocsinkhoz. Közel kerülve, szomorúan kellett konstatálnom, hogy Ablak elvesztette a névadását szolgáló jobb oldali szélvédőjét egy Heinekenes üveggel történő agresszív találkozás során. Eme kegyetlenség kiváltója a kézifék karja alatti, aprópénz tartására szolgáló bemélyesdés, közel $30 körüli tartalma volt. Egyik részről sajnáltam, hogy egy ilyen "semmiség" miatt bezúzták az ablakot, másik részről örültem, hogy nem lett nagyobb kár. A csere $130-ba került. A rendörség segítőkészsége azért említésre méltó. Betelefonáltam a 000-ra ami az általános segélyhívó, ahol megkérdezték, hogy mentő, tűzoltó, vagy rendőrség. A rendörség kiválasztása után alig 5 perccel, már beszélgettem is az ügyintézővel, aki felvette az adatokat, kétszer visszakérdezte, majd adott egy regisztrációs számot, hogy érdeklődés során mire hivatkozzak. Búcsuzkodás során megkérdeztem, hogy most akkor mi a helyzet. Meg kell várnom a rendőröket, amíg kijönnek? Miért is? - kérdezte. Újlenyomat, tárgyi bizonyíték? Ja, a miatt ne aggódjak, nyugodtan vigyem haza a kocsit, takarítsam ki, csináltassam meg és ha szükséges, majd keresnek. Jó fejek, milyen újlenyomatot akar levenni, ha már kitakarítottam a kocsit. Ez egy kicsit otthoni hangulatot hozott a mindennapjaimba, de nem okozott komoly gondot az újlenyomat levételének rejtélye, mivel a mai napig nem jelentkezett senki. Talán elöbb arra várnak, hogy valaki önként jelentkezik, hogy mennyire sajnálja, hogy egy rossz pillanatában betörte a szélvédőt.

Változatosságnak megemlítem itt a végén a szakácssulit, ami nem lenne nagy gond, ha nem angolul kellene tudni mindent, vagy franciául. Elég hülye érzés, mikor megkérdezik, hogy ki tudja, mi az a rántás. Nézek nagy bután ki a fejemből (ebben megeggyezünk az indiai és bangladesi diáktársakkal), mire elkezdi magyarázni, hogy miröl is van szó, én meg elkezdem csendben a fejemet verni a falba, hogy még ezt sem tudom.
Túlestem az első gyakorlati vizsgán is, ami az elötte írt elméleti teszttel együtt 85% lett. Eléggé a szánkba rágták elötte, hogy mi is lehet a tesztben, ennek ellenére sikerült néhányaknak elhasalni a vizsgán.

A hétköznapokra rányomja bélyegét, hogy az időjárás kiszámíthatatlanul változik, mégpedig elég széles skálán. Néha hideg van, de általában baromi meleg van, valamint olyan magas a páratartalom, hogy folyamatosan izzadok. Mi lesz itt nyáron?

Lakótársaim nyomására és a lányok között egyre gyakoribb viták miatt, ma meg kellett kérnem a brazil lakótársamat, hogy két héten belül költözzön ki. Nem kívánom senkinek, hogy ennyire kellemetlen szituációba legyen. Sírt, kiabált, de igazából nem tudtam vele mit kezdeni, mert nem volt választásom. Nagyon kellemetlen volt két okból is. Egyik részről nem szeretem az ilyen szituációkat, másik részről, nekem nem volt konkrét problémám vele. Persze a csajok szerint ez a reakció várható volt egy latinamerikaitól, de nem nekik kellett vele közölni a hírt. Még jó, hogy én vagyok a háziúr, mert nem sok beleszólásom van az itthoni döntésekbe. Kezdünk kis családdá kovácsolódni. Eszembe jut Koós Jánso egyik paródiája: A férjek egyenjogúságát, követelve követelem én. Még férj sem vagyok, de már elnyomnak a nők. Mi lesz itt még késöbb?

Most ennyi, de még jelentkezem. Valamikor biztosan. ;oP